"A virágnak két kedvese van: a levegő meg a fény, de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik, és elszunnyad a levegő ölelésében."

Andersen

 

"...s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet."

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
– Consolatio mystica –

 

"Életem bár
Fékezhetetlen vad patak, -
Benne virágok ringatóznak
S csillagsugárok játszanak..."

Ihász Aladár

 

"Kétféle virág létezik, amikor nőkről van szó (...). Az, amelyik elvan egy szép váza biztonságában, és az, amelyik életben marad minden körülmények között... még veszedelemben is."

Kate Quinn

 

"Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként."

Juhász Gyula

 

 

"Az élet minden élvezete a külső jelenségek szabályos váltakozásában gyökerezik. Éj és nap forgása, az évszakok visszatérése, virág és gyümölcs fejlődése, meg ami még az idők során elibénk kerül és gyönyörűségünkre szolgál kínálkozva, sőt követelődzve: ezek a földi lét igazi rugói."

Johann Wolfgang von Goethe

 

"Minden réten
virágok és tövisek nőnek
harmóniában."

Elis Juliana

 

"A virágok illata a lelkeket egymáshoz kötő ima."

Iskender Pala

 

"Minden éjjel egy sereg virág
költözik az ablak üvegére,
könnyű indák, álombéli fák,
szirmok, ágak, levelek fehére."

Kuzebaj Gerd

 

"Természetesen nem csoda, hogy a növényeket mozdulatlan lényeknek tekintjük, hiszen helyhez kötötten élnek, örökre a földbe gyökerezve, helyváltoztatásra képtelenül. Ám ha hosszabb időn át türelmesen figyeljük őket, azt tapasztaljuk, hogy szó sincs mozdulatlanságról; finom és bonyolult mozdulatok olyan gazdag parádéjának vagyunk tanúi, mintha Barisnyikov kelne életre egy balettelőadás első jelenetében. Levelek pöndörödnek és bomlanak szét, virágok tárulnak ki és csukódnak össze, hajtások köröznek, inognak és hajladoznak".

Daniel Chamovitz

 

"S ha a természet örök szála egyre
Közönnyel orsóra csavarodik,
S a lények harmóniátlan tömege
Bosszantó ricsajjá zavarodik,
Ki léphet az egyhangú folyamatba,
Megélesztve, hogy ritmikus legyen,
S az egyest átfogóvá ki avatja,
Mely gyönyörű akkordokkal üzen?
Vajon ki szít vihart a szenvedélyből?
Alkonypírból ki sző mélyebb jelet?
S ki hint szirmot, mikor minden virág nől,
Ahol a kedves lépeget?
Dicső koszorúvá vajon ki fonja
A borostyánt, mely magában fakó?
Az Olympost egyesíteni ki fogja?
Emberi erő, költőkben lakó!"

Johann Wolfgang von Goethe